Mikor autizmussal frissen diagnosztizált gyerekek szüleivel beszélgetek, mindig felmerül a kérdés, hogy vajon önálló élete lesz-e felnőttként. Általában ezeknél a beszélgetéseknél a gyerek, akiről szó van, olyan 2-3 éves és nem tudható, hogy mennyire érintett autizmusban. Meg szoktam kérdezni, hogy egy átlagos fejlődésű gyerek esetében hol van leírva, hogy képes lesz az önálló életre? Sehol. Ennek ellenére viszonylag kevesen stresszelnek ezen.
Nézzük át, hogy ki az, aki alkalmas felnőttként az önálló életre!
- Aki nem képes megfőzni magának egy ebédet az alkalmas az önálló életre?
- Aki nem képes felismerni a legalapvetőbb betegségeket sem és nem megy orvoshoz addig, amíg nagyon nagy nem lesz a baj, az … ?
- Aki a saját otthonában nem képes megtalálni a használati cikkeit (pl. ágynemű), az …?
- Aki nem képes maga körül elfogadható rendet és tisztaságot tartani, az …?
- Akit lépten-nyomon átvernek (pl. pénztárban a visszajáróval, vagy akár szemfényvesztő terápiákkal), az …?
- Aki teleríja boldog-boldogtalan ingvállát, mert nincs pénze, de közben lóg a szájából a cigi, az …?
- Aki támasztja a kocsmapultot és részegen aláírja egy uzsorás papírját, az…?
A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Az ember általában nem önállóan él, mivel egy társas lény. A család védő és munkamegosztó hatása a családtagokat benne tartja a szociális hálóban. Amikor eddig eljutunk a beszélgetésben, akkor jön a következő kérdés: Lesz-e az autista gyereknek családja?
Ha jobban megnézzük, családja jelenleg is van. A kérdés inkább az, hogy ez a jelenlegi család kiáll-e a fogyatékos családtag mellett, vagy sem. A házasság nem feltétlenül jelent garanciát semmire. A jó képességű, komoly pozíciókat betöltő aspergeresek egy része házas, gyerekei vannak. De mennyire kielégítőek ezek a kapcsolatok a feleségek-férjek számára? És mennyire érzi jól magát egy aspergeres, ha egész nap dolgoznia kell a munkahelyén, ahol folyamatosan koncentrálnia kell, hogy a szociális elvárásokat legalább a minimum szinten teljesítse és utána otthon sem tud pihenni, mert a kényszer, hogy megfeleljen egy férj-apa/feleség-anya szerepnek, az neki kőkemény munka?
A témát vitaindítónak szánom, úgyhogy várom a kommenteket!