Miért szűnik meg az emberek empátiája és segítőkészsége a tömegközlekedési eszközökön? Vagy eleve nincs is? Mai posztolónk: Grepuzs.
A 16 kilós Kicsivel az ölemben állok a buszon, a tömegben. Kapaszkodni nem tudok, mindkét kezemre szükségem van, hogy tartsam a gyereket és csendesítsem, mert a Kicsi nem látja az ablakot és ez az Ő világának jelentős megrendülését jelenti.
A kép illusztráció. Fotó: photobeppus Flickr CC
Hiába hajtogatja egyre frusztráltabban, majd hangosan kiabálva, végül sírva 30-40 percen keresztül, hogy "ablak", nem és nem sikerül találni egyetlen olyan embert, aki legalább állva odaengedne az ablakhoz minket. Közben természetesen kapom a rosszalló pillantásokat, majd a félhangos megjegyzéseket, hogy nem tudom megnevelni a gyerekemet, de nem szólok, hogy Ő egy kicsit más, nem, inkább nyelek egyet és hallgatok. Elvégre igazuk van, tényleg az én hibám: én nem tudom megadni Neki azt, amire szüksége van. Nem az a baj, hogy Ő más, mint a többiek, nem, dehogy, Ő imádni való és szeretni való csodagombóc. Az a baj, hogy ilyen szerencsétlen, élhetetlen, tehetetlen anyja van.
