Iskolai megpróbáltatások egy nagyon jó képességű Aspergeres gyerekkel: Az első két jó év után tanítóváltás, széteső-megszűnő tanítói kontroll, a gyerekek közt elburjánzó erőszak, majd menekülés szökéssel. Az alábbiakban Álmodó nevű posztolónk történetének első részét olvashatjátok.

 Fotó illusztráció: Aislinn Ritchie, CC, Flickr

Lassan egy éve, hogy nagyobbik gyermekem elhagyta az általános iskolát. Mivel az iskolapadban töltött nyolc éve igen tanulságos volt számunkra, megpróbálom most összegezni a tapasztalatokat.

Amikor elérkezett az iskolaválasztás ideje, próbáltunk nyilván tájékozódni, kérdezgettünk, elmentünk nyílt napokra. Mivel a fiam Asperger-szindrómás, megpróbáltunk körültekintően választani. Diagnózisunk akkor még nem volt, csak mi szülők tudtuk, hogy mi a helyzet. Már egészen kis korától járt közösségbe, és otthon fejlesztettük, a kezdeti beilleszkedési problémák szépen eltűntek, nem volt problémamentes gyerek, de nem is vele volt a legtöbb gond az ovis csoportjában.

A tájékozódások után két iskola maradt fenn a rostán, egy ének-zene és sporttagozatos iskola, és a körzeti. Az ének-zene sem volt távol tőlünk helyileg, és a logopédus, aki a fiammal foglakozott elmondta nekünk, hogy a gyereknek abszolút hallása van, így jött ez a suli a képbe. A körzetiről hallottunk jót is, rosszat is, nem tudtuk, mi az igazság.

Elmentünk mind a két iskola iskola-előkészítő foglakozásaira, és végül ez döntött, pontosabban a fiam viselkedése. A tagozatos suli elsős tanító nénije ugyanis oly mértékben nem jött be neki (mellesleg nekem sem), hogy a gyerek tíz perc után teljesen kezelhetetlenné vált. A másik iskolában viszont lelkesen járt a foglalkozásokra, és kitűnően érezte magát. Sokat nyomott az is latban, hogy itt az elsős tanító néninek gyógypedagógusi végzettsége is volt.

Végül itt kezdtük meg a tanulmányokat szeptemberben, a körzeti iskolában. Előtte sokat beszélgettem a tanító nénivel, és elmondtam, mi az, ami a fiamnál nehézség lehet. Felmerült az is, hogy még egy évet otthon fogjuk, bár az iskolakezdés évében októberben már a hetedik évét töltötte be. De elmondtam azt is, hol tart matekból a gyerek (valahol a harmadikos tananyag környékén), és akkor abban egyeztünk meg, hogy ilyen ésszel kár lenne az óvodában aszalni még egy évet, ahol már semmi kihívás nincs neki, sőt, unja magát. Ha tovább várunk, az iskolában is unta volna magát talán.

Az iskolakezdés nem volt zökkenőmentes, minden szimpátia ellenére meg kellett szokniuk egymást a gyereknek és a pedagógusoknak. Az egyik gyenge láncszem a fiam arcmimika értelmezési nehézsége volt. Ő ezt szinte személyre szabottan tanulja meg minden egyes ismerősére. A hanglejtésből még ma sem tud megbízhatóan tájékozódni. Ezért ütközött nehézségekbe az elején a gyerek fegyelmezése. Az átvitt értelmű, tréfás figyelmeztetéseket nem értette, barátkozásnak vette talán. Nagyjából két és fél hónap elég volt arra, hogy a helyzet rendeződni kezdjen.

Azt még tudni kell, hogy amikor beírattuk a gyermeket, akkor azt az ígéretet kaptuk, hogy ez a két tanító fogja végigvinni az osztályt negyedikig. Ez szerintem csodálatos lett volna, mert az első két év az volt, de nem így történt. Második év végén közölte az igazgató a tanító nénivel, hogy jövőre megint elsős osztályt fog indítani, mert „neki nagyobb a piaci értéke”, mint a kolléganőjének. Mi meg megkaptuk, ezt a saját igazgatója szerint is csekély piaci értékkel rendelkező tanerőt.

Közben nyár elején végre hivatalosan is megkapta a fiam a diagnózisát, az iskola azonban semmilyen hajlandóságot nem mutatott ennek a figyelembe vételére.

A harmadik évet hát diagnózissal, de iskolai támogatás nélkül kezdtük egy új tanítópárossal. Nagyjából két hónap után már komoly problémák mutatkoztak. Egyrészt az osztály tanulmányi átlaga elkezdett meredeken zuhanni, a magatartás romlott. Aztán egyik nap a fiam azzal hozakodott fel hazafelé menet, hogy „anya, lehet az, hogy én jobb vagyok matekból, mint X néni?” Maga is kétkedve ejtette ezt ki a száján, mert az előző két tanítónőjére felnézett. Én sem tulajdonítottam neki jelentőséget akkor még. Aztán pár nap múlva lehetőségem volt megfigyelni egy párbeszédet a fiam, és az említett tanárnő között, és kezdtem sejteni, hogy miért vetődött fel ez a gondolat a gyerekben.

Az osztály légköre a második félév végére már minősíthetetlenül megromlott. A tanítónők képtelenek voltak fegyelmezni. Az osztályban volt egy hangadó bajkeverő, és köréje gyűlt pár erőszakosabb gyerek még, akik zaklatni kezdték a többieket. Három fiút szemeltek ki szinte állandó célpontnak, és a fiam közöttük volt. Szaporodtak az egyre erőszakosabb incidensek, és a tanári kar jóformán érdektelennek mutatkozott. Noha tudták, hogy gond van az osztállyal, és főleg benne pár tanulóval, mégis rendszeresen voltak a gyerekek hosszabb ideig is tanári felügyelet nélkül.

A fiamat kétszer is megpróbálták többen elverni. Az első alkalommal az iskolaudvaron történt az eset, ahol körbevették, és lökdösni, tépni kezdték. A fiam ekkor jó helyzetfelismerő képességgel rájött, hogy a leggyengébb gyerek pont háttal a bejárati ajtónak áll, őt fellökve kitört, és beszaladt az osztályterembe. Annyira fel volt zaklatva, hogy egyszerűen összepakolt és hazajött. Ez az egész folyamat a kezdetétől a végéig le tudott játszódni anélkül, hogy tanár közbeavatkozott volna.

Engem a napközis tanítónő hívott fel a munkahelyemen, hogy nincs meg a gyerek, de már akkorra tudta, hogy történt egy verekedés. Hazarohantam, és megtaláltam a gyereket a bejárati ajtó előtt gubbasztva, mert kulcsa még nem volt. Betereltem, elmondattam vele, mi történt, és megvizsgáltam. Annak ellenére, hogy tél lévén három réteg ruha, plusz télikabát volt rajta, a teste tele volt horzsolásokkal. Visszahívtam a tanítónőt, hogy igen, megvan a gyerek, és valóban megverték. De a hölgynek csak az volt fontos, hogy egyrészt értessem meg a gyerekkel, hogy nem szökhet haza, és hogy nehogy szóljak az igazgatónak.

A következő incidensnél az osztályteremben támadta meg a banda a gyereket, szintén körbevették, mire a fiam megfélemlítésképpen belerúgott az osztályterem ajtajába, és ettől a srácoknak elment a kedve a további piszkálástól. Mi lett ennek az eredménye? Kifizettették velünk az ajtóban okozott kárt.

A fiam teljesen összeomlott, nem akart már bemenni sem az iskolába, és az órákon egyáltalán nem dolgozott. Mivel már év vége volt, azt reméltük, a szünetben azért összeszedi magát, és elkezd majd tanulni év elején. Próbáltuk rendezni a helyzetet a tanítókkal is.

Sajnos negyedik év elején minden ott folytatódott, ahol harmadik év végén abbamaradt. Az év eleji szülői értekezleten érlelődött meg bennem a felismerés, hogy innen menni kell. A tanítónő előadta, hogy az osztály fegyelmezetlen, nem figyelnek az órán, nem csinálnak házit, rendetlenek, rossz a magatartásuk. Aztán vagy tíz percig másról volt szó, majd bejelentette, hogy a természetismeret tantárgyat idén már nem ő tanítja, arra egy másik tanár jön be órára. Ez a tanár pedig üzeni, hogy az osztály nagyon aranyos, kedves, figyelnek órán, aktívak, minden rendben van velük. Nekem pedig fel kellett tennem a kérdést, hogy ha ugyanarról az osztályról van szó, akkor ennek a nőnek hogy nem tűnik fel, hogy vele van a gond? De ehhez szerintem nem volt meg a megfelelő logikai kapacitása.

Közben sikerült felvennünk egy alapítvánnyal a kapcsolatot, akik elvállalták a fiam fejlesztését. A heti másfél óra fejlesztésért ugyan két órát kellett utazni, de megérte. Ők azonban egy másik iskolával álltak partneri kapcsolatban. Az alapítvány hajlandó lett volna együttműködni a fiam jelenlegi iskolájával is, de ők elzárkóztak. Ekkor a kialakult helyzet miatt úgy döntöttünk, hogy iskolát váltunk. Életünk legjobb döntése volt.

Álmodó történetének következő részében szó esik a matematika tanárral való küzdelemről, akinek legfontosabb szempontja az volt, hogy jól érezze magát a tanórán és ezt a gyerekek hogyan segíthetik elő.

Autista gyereket nevelsz és sérelem ért? 
Megbántottak? Nem segítettek? Nem vették figyelembe az autizmust? Nem értenek hozzá? A posztodat az autizmusesmas@gmail.com címre küldd el!

Facebook: itt.

Segítség, ha gondod van: itt.