Álmodó nevű posztolónk Aspergeres fiát az első iskolájában kipécézte magának egy banda. A többedik támadás után a család az iskolaváltás mellett döntött. Az új iskolában sokkal jobb volt a helyzet, de  az egyik tanár egoista életszemlélete miatt itt is nehézségekkel kellett szembenéznie.

Az új iskola azt kérte az alapítványtól, hogy mérjék fel a fiamat, milyen állapotban van, és az alapján eldöntik, hogy átveszik-e. Mivel a jelentésben az állt, hogy a gyerek jól fejlesztett, megfelelő kondícióban van, stb. megegyeztünk, hogy a negyedik második félévet már az új iskolában kezdi a gyerek.  Jó lépés volt félévben váltani, és nem év végén, mert így fokozatosan jöttek az újdonságok. Először csak az új épület, és két új tanító néni, a bejárás megszokása, mert ide már nem tudott gyalog eljutni. Aztán fél év múlva a felső tagozat. Itt az iskola igazgatója volt gyógypedagógus végzettségű, és az elején sokat konzultáltunk vele. Az iskola valóban aktívan együttműködött az alapítvánnyal is.

A kép illusztráció. Fotó: Marco Nedermeijer, Flickr

A fiam az új iskolában magára talált, a rosszkedvű, morcos, nyafogós, hisztis gyerekből két hét alatt mosolygós, otthon sokat éneklő kisiskolássá vált. Tanulni is elkezdett újra, és kiderült, hogy alapvetően nincsen semmiből lemaradva, csak odaát nem volt hajlandó teljesíteni már. Aztán elérkezett az ötödik év. Kicsit tartottam attól, milyen lesz majd a gyereknek vagy tíz új tanárhoz alkalmazkodnia egyszerre, de ezzel érdekes módon nem volt gond.

Itt ki kell térnem valami igen érdekes dologra. A fiam ugyan nehezen értelmezi az arckifejezéseket, és szinte egyáltalán nem a hanghordozást, ennek ellenére mégis van egy igen fejlett belső érzéke. Észreveszi az önző és őszintétlen embereket, és velük ellenszenves, nem együttműködő. A nyolc év alatt két ilyen tanárral hozta össze a sors, ebből volt egy pár gondunk. Az egyik az első iskola angol tanár nénije, a másik pedig pechünkre az új iskola matematika tanárnője volt. Amikor szülőként megpróbáltam velük beszélni a gyerekről, mindkettő főleg arról beszélt, hogy ő hogy érzi magát az órán, és mit kell tenniük a gyerekeknek azért, hogy az ő közérzetük javuljon. Ezt én emberként egyszerűen nem is értem.

Hatodikban volt egy újabb hullámvölgyünk, a gyerek kicsit elkanászodott, ami abban merült ki, hogy gyakran nem csinált írásbeli házi feladatot. Ekkor az igazgatónővel kitaláltuk azt a módszert, hogy a gyereknek óra végén ki kell vinnie a leckefüzetét az órát tartó tanárnak, és bemutatnia, hogy felírta a leckét, és azt a tanár láttamozza, így mi otthon már számon tudjuk kérni az elkészítést. A módszer kitűnően bevált, sok tanár néha még ki is egészítette a fiam bejegyzését azzal, hogy mi az az elméleti tananyag, amit fokozottan elvár. Nyilván lehet sejteni, hogy kinél nem működött ez az egész, és ez volt a matektanárnő. Ő óra végén általában úgy intézte a dolgot, hogy a fiam ne érje utol az aláírásért. Ez azért volt gond, mert elvileg a megállapodás szerint, ha valamelyik óráról hiányzik az aláírás, akkor azért a gyereket felelősségre kellett volna vonnunk. De azért már egy hét után is remekül kitűnt, hogy mindig csak egy tanár aláírása hiányzik. Viszont a fiam ezentúl felírta és megcsinálta a matek házikat is, szóval a problémát sikerült korrigálnunk. Az egy másik történet, hogy ettől a tanárnőtől kész és hibátlan matematika házi feladatra is sikerült egyest kapnia. Soha nem volt esélye sem ötöst kapni év végén matematikából, néha a négyest is csak nehezen szerezte meg.

Volt még egy kifogásuk a fiammal kapcsolatban az általános iskolában, mégpedig, hogy órán gyakran nem jegyzetelt. Ezt szinte egyöntetűen a lustaságával magyarázták, de hetedikben egy vizsgálat során diszgráfia diagnózist is kaptunk. Ekkorra érett meg annyira, hogy el tudta mondani, hogy neki problémát okoz az, hogy egyszerre figyeljen a tanár beszédére és mellette írjon is kézírással. Az alapítványnál azt javasolták, hogy amint a gyerek géppel gyorsabban tud majd írni, mint kézzel, akkor térjünk át nála az elektronikus jegyzetelésre.

Hetedikben megalakult KLIK, ami számunkra azzal járt, hogy már nem tudtunk alapítványi fejlesztésre járni, mert a szakembereket elmarták az iskolák környékéről. Innentől újra magunkra voltunk utalva.

Idén a gyerek már középiskolás. Matematikából csupa jelest hozott már csak az új iskolában, és a jelenlegi tanárnője emelt szintű matematikára akarja javasolni, annyira tehetségesnek tartja. Angolból átrakták egy emelt szintű csoportba. Félév környékén a fiam jelezte, hogy most érkezett el az idő, hogy elkezdjük az elektronikus jegyzetellést. Ehhez szakértői véleményt kért az iskola, és aztán engedélyezték. Azóta csodás, pontos, logikusan átgondolt órai jegyzetek érkeznek haza, tehát ez sem lustaság volt.

Alapvetően azt lehet mondani, hogy abból a szakadékból, amibe harmadikban kerültünk kimásztunk, és szinte semmi nyoma nem látszik a gyereken, hogy bármi gond lenne vele. Én még látom néha a nyomát, egyes kérdésekben érzékenyebb, és ilyenkor indulat feszíti belül. A sajátjához hasonló történetek megviselik, márpedig a magyar irodalom, és főleg a kötelező olvasmányok tele vannak ilyesmivel, akár a Pál utcai fiúk, akár a Toldi, Nyilas Misikét meg már ne is említsem. Ezek mindegyike egy kínszenvedés volt, és noha a gyerek eleinte szeretett olvasni, most már gyanakvással fordul a könyvel felé, és ha valami ilyesmi történik bennük, akkor nem hajlandó tovább olvasni. De legalább szociális kérdésekben érzékeny felnőtt válik majd belőle. Manapság ritkaság.

Autista gyereket nevelsz és sérelem ért? 
Megbántottak? Nem segítettek? Nem vették figyelembe az autizmust? Nem értenek hozzá? A posztodat az autizmusesmas@gmail.com címre küldd el!

Facebook: itt.

Segítség, ha gondod van: itt.